A zavaros ragacs maradványai a bögre alján locsogtak. Nick egy kis fémszerkezeten ült, amit a készítői valószínűleg bárszéknek szántak. Két óra telt el és a létesítmény tulajdonosa már ferde szemmel nézte a lövészt, aki a kondenzált vízadagját kortyolgatta egész idő alatt.
— Nem unatkozol? — hallatszott Sam hangja.
Nick megborzongott és feladta a várakozást a szerelő megjelenésére. Választ sem várva a lány kikapta a kezéből a bögrét, kiitta a maradékot és zajosan az asztalra dobta. Egy körfűrész lógott a háta mögött egy szíjon, így Nick nem nagyon tiltakozott.
— Az előleged — átadott neki egy szelet proteint, — gyerünk.
— Szóval, mi a terved?
— Ki kell nyitnunk a Hetedik Pecsétet.
Sam letört egy darabot a szeletből és a maradékot az overallja zsebébe tette.
—Hogyan?
— Nos… átvágjuk a szigetelést a fűrészeddel.
— A Hetedik Pecsét egy hajó? — Sam találgatott.
— Egy Jerikó cirkáló, — Nick még egyszer felmérte a szerelőlányt egy pillantással, de ezúttal nem a combmérete miatt. Még nem tudta, hogy megbízható-e. Úgy döntött, hogy még nem mondja el neki a valódi szándékait. — Lehet, hogy teljes hozzáférési kódja van, — mormogta a lövész.
Sam ránézett. A bizalmatlanság tisztán látszott az arcán. Nick nem tudott hazudni.
— Ha te mondod, — vont vállat, — csak emlékezz rá, hogy tartozol nekem.
Elmentek a céljukhoz, egyik légzsiliptől a másikig, egyik hajótól a másikig. A Hetedik Pecsét a 17. szektor legtávolabbi részén volt. Amikor négy földi hónappal ezelőtt a hajót megralálták, legénység nélkül sodródott és nyilvánvaló volt — a hajó fertőzött. Bevontatták és karanténba tették. Ezután az állomásnak elektromos problémái voltak és a lezárt hajókat külső generátorként használták — kábellel hozzákapcsolták a pajzs rendszerhez. De az idő telt és a vírus nyomait soha nem találták meg. A karantént feloldották, a hajót részben kifosztották. De senki nem mert mélyen belemenni a rendszereibe és főleg — a cirkáló sötét folyosóiba. Túlságosan misztikus hírneve volt a Jerikónak. Túl nagy volt az állomás lakóinak félelme a legmagasztosabbaktól, a misztikus fanatikusoktól.
A lövész biztosan csak egy dolgot tudott a Hetedik Pecsétről — a hajó még működőképes.
— Ez az? — a kilátó ablak mellett elmenve Sam rámutatott a hajóra, ami az állomáshoz volt dokkolva.
A kozmosz hatalmas feketeségének hátterével a sötétvörös cirkáló szinte láthatatlan volt. Az ágyútornyok, a kis hajók különböző leszálló helyei, a védelmi rendszerek — mindez elegáns, ugyanakkor rémítő Jerikó hajótest. A páncél hullámzott a szinte kikapcsolt pajzsok fényében. Úgy nézett ki, hogy a hajó lélegzik.
Nick csak bólintott. Egy csomó volt a torkában és nem tudott megszólalni.
Elérték a zárat, a lövész megdermedt. Sam megállt mellette.
Amikor a hajó az állomáshoz dokkoilt, senki sem tudta kinyitni az ajtaját, ezután a cirkáló páncélját plazmával égették. Ez a lyuk, mint várható volt hegesztett fémlemezekkel és keresztgerendákkal volt megerősítve. Itt kellett megnyitni a folyosót, ami miatt Nick Samet hívta.
De közel ehhez a zavaros helyhez a Jerikó hajó szegmentált paneljében egy nyitott ajtó tátongott.
— Ez normális? — kérdezte Nick Samet. Ő már szétszerelte az állomás felét és látott már ilyent.
A lány már levette a körfűrészt a szíjról és megmarkolta a fogantyúját. Ránézett a lövészre és megrázta a fejét.
Nick kivett egy kést a kopott katonai övből. Egyike a két szuvenírnek, ami megmaradt, amikor hirtelen megszakította a szolgálatát a császári gyalogságnál.
— Maradj itt, ne hagyd hogy bárki belépjen, — mondta, megpróbálva a lehető legcsendesebbnek lenni.
Sam válaszolt valamit, de a lövész nem figyelt. Megmarkolta a kést és elindult a Hetedik Pecsét sötétségébe. Teljesen sötét volt a légzsilipben, kivéve egy halvány fénysugárt, ami a félig nyitott ajtón tört be. De egy vörös fénycső villogott a cirkáló mélyén. Minden más hajóban ez vészjelzés volt, de a Jerikóban ez a normális. Ennek valami köze volt a szem implantátumhoz, ahogy Nick tudta.
A kopott talpak finoman zörögtek a fémpadlón. Valahol a hajó hasában a reaktor zümmögött, a levegőkeringető rendszer rácsai ritmikusan csörögtek néhány másodpercenként. Ebben a nyugtalanító csendben egy távoli hangot kezdett hallani. Minden lépéssel egyre határozottabb lett.
— A neved a mikroáramkörök énekében van, ó Ezerkezű, — mondta valaki lassan, — az igazságod a hálózati kódban van. Figyelsz minket a lencsék szemével és közvetlenül a diódákkal… Ó Próféta, vezess engem az igaz ösvényen, eltévedtem a sötétségben.
A furcsa mantra befejeződött és újra elkezdődött. Aztán újra. És újra. Az ötödik ismétlésnél Nick már leereszkedett a gépházba. A falakat vékony mész borította. Nem ismerte fel a nyelvet, amin a szöveg íródott. Azonban nem is akarta tudni a jelentését. Fokozatosan ősi félelem telepedett a lövész lelkére és minden lépés nehezére esett. A mantra újra és újra felhangzott, és a szavak Nick fejébe ragadtak. Önkéntelenül elkezdte ismételni őket.