- Figyelmeztettek. Megmondták, Ellydiummal valami baj van. Hallgattál rájuk? Nem! Gondolhattál volna a biztonságra, de te csak pénzt akarsz csinálni. Bolond! Bolond! Milyen egy reménytelen bolond vagy! Miért nem tudtál csak az állomáson maradni? Most javíthatnánk a zsoldosok hajóit… ha kijutunk ebből a zűrből, halálra foglak itatni. Ki fogunk jutni, ugye?
De a tükröződés a sisak belső felületén nem felelt.
- Ne nézz így rám. Igen, magamhoz beszélek. És mi egyebet tudok itt tenni?
Már eltelt három nap. Ron egy óriási markológép szerkezetei közt ült és megváltásra várt.
- Már meg kellet volna érkezniük. Te magad hallottad az SOS jelet. Tegnap kellett volna jönniük.
A szíve kalapált a mellkasában. De mi van ha…
- Nem, nem. Ostobaság. Nem mentek volna el nélkülünk. Valószínűleg soha nem is jöttek.
Biztos ami biztos, Ron megnézte a ruha fedélzeti számítógépét. Nagyon kevés oxigén és tápoldat maradt. Még egy napra elegendő…
- Legfeljebb. Legjobb esetben - megfulladunk. Nem fogunk éhen halni.
A levegő a PB42-őn belélegezhető volt, de iridium porszemcséket tartalmazott. A por olyan finom volt, hogy még a szűrőkön keresztül is áthatolt. Egy levegővétel elég az elődökkel találkozni. Az egyik legbiztonságosabb bányászati tevékenység légtisztításon alapult. De nem, nekik le kellett ásniuk a bolygó gyomrába.
- Most ezen fogsz elmélkedni? Vagy jobban járunk, ha a túlelésen gondolkodunk? Nem maradhatunk itt. Ha senki nem jön értünk, magunktól kell kijutnunk.
De a gondolat, hogy kimásszon az üregéből egyáltalán nem tetszett Ronnak. Itt túlélte a támadást, itt még mindíg nem találtak rá. A gép javításával volt elfoglalva, amikor sikoltásokat és segélykérést hallott a rádión. A rangidős kutatási asszisztens és a biztonsági főnök bírta legtovább. Miközben az előbbi átkutatta az egész komplexumot túlélők után, az utóbbi elküldött egy SOS jelet. Ron hallotta a beszélgetéseiket, de hallgatott. Hamarosan ők is elhallgattak. Talán volna értelme bejutni a fegyvertárba…
- Több mint száz fegyveres őr volt a komplexumban. Segítettek nekik a fegyverek? Nem úgy tűnik.
Úgy volt, hogy itt biztonságos. Nem voltak idegenek a szektorban.
- Mintha elkerülnék ezt az átkozott bolygót…
Habár általában egy iridiumban gazdag bolygó a fő célpontjuk. Ron hallotta, hogy leviatánok így kerültek elő. Crystallidok óriási állomásokat építenek a bolygó magja körül és kivonják belőle az összes iridiumot. És amikor már semi sem maradt, a Leviatán felébred. Itt miért nem csinálták?
- Most nem erre kell gondolnod, Ron! A siklók! Alkalmasak az űrrepülésre!
Csak el kell jutnunk a hangárhoz. De hogy csináljuk, ha ott mindenki meghal és Isten tudja mi történik?
- Nagyon óvatosan. Akárki támadta meg az állomást, már vagy elmentek vagy azt hiszik, hogy itt mindenkit megöltek.
Az utolsó mondatát aközben felyezte be, ahogy kimászott a markoló szerelő nyílásán.
- De először kiveszünk valamit a kabinból.
A talajra lépve azonnal meglátott egy alakot a tó közelében. A férfi a laboros köpenyben háttal ült neki és hevesen gesztikulált, mintha egy láthatatlan beszélgetőtárshoz beszélne.
- Talán csak ugyan olyan őrült, mint te vagy?
Csak sétálj el mellette, ne szólj hozzá. Ron a lakókörzet felé tartott. Gyorsan gyalogolt, de óvatosan, próbálva nem felhívni a laborköpenyes férfi figyelmét. Az ölözet cipőinek gumírozott talpai óvatosan lépdeltek a talajon.
- Állj. – Mi az?
A férfi a laborköpenyben. KÖPENY. Ron hirtelen az egész testével megérezte az űrruhája súlyát. A férfinak a tónál nem volt védőruhája. Hogy tudta belélegezni ezt a levegőt?
- Feküdj!
Ron összeesett saját sírásának engedelmeskedve. Azt kívánta, bárcsak a sisak ne engedte volna ki, bárcsak na hallották volna meg. A magas fű elrejtette őt. De elegendő volt ennyi?
Mindeközben, a férfi a tónál felugrott. Alex Mace, vezető kutató. A ruhája elülső részét vér áztatta és Alex a fegyverét szorongatta a kezében. Csak ekkor látta meg Ron a többi árnyat a tó közelében – testek szerteszét a földön.
Ő ölte meg mind?
- Nem nyilvánvaló?
Néhány másodperc ácsorgás után, Alex a bázis központi részlege felé tartott. Mihelyt a körvonalai eltűntek az átjáró mögött, Ron felugrott és egy másik bejárathoz sietett.
- Nem a lakókörzet felé megy. Ne menj a lakókörzetbe!
De, ha nagyon csendesek vagyunk…
- Nem fog észrevenni bennünket.
Szerencsére a komplexum még mindíg üzemelt. A sikló légzsilipje működött, de Ron nem vette le a ruhát még annyira sem, hogy átmenjen rajta. A fényesen kivilágított folyosók falán tisztán kivethetőek voltak a vérnyomok. Néha tenyér lenyomatok, néha – hatalmas barna foltok.
- Ne nézz oda. Menj tovább.
Egyedül van. Meg tudnám…
- Biztos vagy benne?
Nem.
Ron percek alatt megtette a légzsilip és a kabinja közti távolságot. Útközben próbált nem ránézni a testekre. Félt, hogy felismeri valamelyiket.
Szerencsére semmi sem változott a kabinban. Két emeletes ágy, egy asztal és egy egyszerű szekrény. A támadás előtt csak az egyetlen szomszédjával lakott itt. Ron az ágya mellé térdelt és benyúlt alá a kezével. A ruhában nehezen tudta elérni az ott elrejtett dobozt.
- Erre nincs időnk!
Majdnem megvan…
Egy fémes zaj dörgött keresztül a folyosókon. Ugyanabban a pillanatban az ujjai a dobozra záródtak. Hátra rántotta, de a keze nem mozdult.
- Idióta! Beszorultál!
Mégegyszer megrántotta. Ez alkalommal az ágy megmozdult, de a karja még mindíg be volt szorulva. Ha legalább egy kicsivel erősebben rántaná meg – az ágy nem maradna a helyén.
- Tudod mi következik most.
Tudom.
- Akkor készülj a futásra.