— Mi a baj, Maria?
— Elfelejtetted, Alex.
A kövek lebegtek. A felhők lassan sétáltak köztük és az alvó bolygó felszíne között.
A köveket vegetáció borította be — valamiféle moha, páfrány, furcsa virágok. A lombok alatt egy rég letűnt civilizáció hátrahagyott nyomai voltak.
Itt-ott iridium ragyogott kék irizáló áramlásokkal. Az iridium volt az, ami a köveket szárnyalásra késztette. A földrengések kezdtek túl gyakorivá válni. És mindegyik után újabb kő emelkedett a felhők fölé. A ritka anyag gazdag készletei hozták ide az Ellydium Társaság Alex által irányított vezető tudományos csoportját. Most a rangidős kutató egy kis tó szélén üldögélt a csupasz lábát belelógatva. Nézte a tiszta vízfelszínt és képtelen volt felfogni, hogy mi történhetett.
— Tudni akartuk mi volt az… Iridium. Üzemanyag hiper-sebességű utazáshoz, minden modern technológia alapja, fegyverek — a halk suttogása elveszett a körülötte lévő ürességben. — Mi kapcsolja a Jelhez, ami egykor az űrkorszakba repítette az emberiséget és egy olyan konfliktushoz vezetett, ami megrázta magukat a csillagokat? Iridium táplálta a Crystallidokat, az Idegeneket akik oly vadul harcoltak érte az Invázió alatt. És mi tudni akartuk, hogy mi volt az valójában.
— Te már tudod a választ.
— De nem tudom felidézni. Iridiumot találtak bolygókon és aszteroida mezőkön. Mindenki azt hitte, hogy természetes anyag volt, ami megmaradt a világegyetem kezdete óta. És minden egyes főbb lelőhely közelében ősi fajok maradványait találtuk. Temetőket.
— Tudod kik voltak ők, Alex.
— A bolygó maga adta meg nekük mind a válaszokat. De…
— Nem tudsz emlékezni.
— Több és több iridium van. Ezért rázkódik a bolygó. Ezért haldoklik.
— Ez nem.
Alex megpróbált a kedvese szemeibe nézni, de sosem talált elég erőt hozzá. Valami villant a fűben a szeme sarkában. Egy árnyék, egy körvonal. Alex talpra ugrott. Már majdnem a fegyverért nyúlt, de észrevette, hogy már a markolatot szorongatta.
— Nem vagyunk egyedül.
Visszatette a fegyvert a tokjába és a bázis központi egysége felé vette az irányt. Laborok, bio-dómok, bányagépek, szétszóródott repülő szigetek siklókkal és terepjáró útvonalakkal összekötve. Alex csak nemrég ereszkedett alá az egyik ilyen űrsikló rámpájáról. Egy Iridium-tengeri repülésből tért vissza, ami a bolygó felszíne alatt fekszik. Aztán minden megváltozott.
— Mi történt ott lenn? — Kérdezte, az üres folyosókon lépdelve.
A világítás az ebédlőben még mindíg be volt kapcsolva. Még mindíg voltak tálcák az asztalokon.
— Éhes vagy.
— Igen.
Leült az asztalhoz és kinyitotta az élső adagot, amit talált. Alma zselé.
— Azok, akik most már a temetőben vannak. Egy régmúlt civilizáció. Ők voltak az urai ennek a bolygónak? Vagy a rabszolgái?
— Tudod a választ!
— Nem tudok visszaemlékezni!
— Honnan jött az iridium?
— Nem emlékszem!
— Emlékezned kell!
Egy robajjal a nehéz fém asztal odavágódott az ebédlő túlsó falához. Összegyűrődött, mint a fólia és beszorult a keletkezett résbe. Alex elvett még egy csomag alma zselét.
— A Jelből jön az Iridium — folytatta okfejtését — ennyit megértettünk, amíg Crystallidokkal dolgoztunk. Bármily furcsán is hangzik: az Iridium az koncentrált Jel. Feltevések, miszerint ez valamiféle ősi gép a bolygó mélyén, mint Leviatán, átalakítja, szintén nem igazolódtak be. Letapogattuk a bolygót. Nincs semmilyen gép. Emellett, az elveszett civilizáció nem is használt szerszámokat, ruházatot, ékszereket. Semmit. Az életükben nem volt technológia.
— Akkor hogyan sikerült letelepedniük szerte a galaxisban?
Morajló hangok jöttek a lakó fedélzetről, aztán szapora léptek sorozata. Alex kiviharzott. Hamarosan az egyik kabin előtt volt. Az ajtó tárva nyitva, de egy lélek sem volt bent.
— Valaki van itt, Alex. Valami élő.
— Tudom.
— Emlékezned kell. Ez él.
— Ott voltam lenn. Láttam őt.
— Az óceán. Él.
— Szerves. Iridium az…
— Ez élő.
— Bionikus…
Valami helyére ugrott Alex fejében, mintha egy kificamodott végtagot tettek volna helyre.
— Hát persze… ők alkották meg. Az eltűntek. Nem volt technológiájuk a mi felfogásunk szerint, csak a képesség az élő anyag manipulálására, amit a Jeltől kaptak. Újraélesztették a bolygót, hogy tanulmányozzák a világegyetemet, hogy utazzanak.
— De, mint minden élő dolognak… kellett valamit enniük…
Az állomásrészleget uraló csenden keresztül tisztán hallatszott a hajtómű hangja. Egy túlélő.
— Áttör a siklókhoz.
— Meg kell állítanunk őt, Alex.
Alex végre erőt merített, hogy a szerelmére nézzen.
— Te halott vagy, Maria. Tizennégy éve halott vagy.
— Szóval kezdesz emlékezni.